33

I.

33 méter.  Ennyi választotta el az anyaföldtől.  Nem igazán tudta, mit kezdjen magával. Addig megvolt az ötlete, míg ki nem lépett a lapos, kopár, szürke, galamb piszkította háztetőre. Nem volt gyáva, legalábbis ez idáig ezt gondolta. Magáról. S mint tudjuk, az önkritika gyakran vezeti tévútra az embert. Hol többet, hol pedig kevesebbet képzelünk magunkról, de egy biztos: mindkét esetben tévedhetünk.

A nap már túl alacsonyan volt ahhoz, hogy teljes világosság legyen, félig eltűnt a horizont alatt. Igazi bíboros, akár még romantikus naplementének is csúfolhatta volna a látványt, de neki nem volt kedve azon gondolkodni, hogy szép-e, amit lát, vagy egyszerűen ez is csak az elmúlás törvényszerűségét igazolja. Ő akkor, délután céllal ment fel a tetőre. Kivárt. El akarta érni, hogy megtegye, bár nem voltak kétségei.

33 éves volt. S hiába a legendás krisztusi jelző, amit erre a bűvös számra aggatnak, ha évekről van szó, nem volt meghittebb, sem pedig fennköltebb hangulatban tőle. Úgy az egész évét tekintve. Szar volt ­­- ahogy a lakótelepi haverokkal szokás volt jellemezni. Sok éve történt, hogy ideköltözött. A betondzsungelbe, arra helyre, ahol mindenki beletörődik a sorsába, ahol eltűnnek az ambíciók, és sok fiatal veszik el a rossz társaságok szövevényes útvesztőiben. Ő túl volt azon az időszakon, ami veszélyt jelentett volna a céljaira. Több mindent elért, de mostanra a sok cél már csak halovány képe volt a korábban megdönthetetlen diadalívek sokaságának, melyek alatt át kell mennie, és melyeknek végén élete aranykora várja majd. Semmi nem lett az egészből. Egyik nap még céltudatos ez ember, a másnap pedig arra ébred, hogy alkalmatlan az életre. Ezt vajon ki dönti el? Kinek, vagy minek van joga kettétörni egy ember életét? Pláne olyan emberét, aki még csak most tart élete délelőttjén. A sors, az élet, vagy a mindenható néha nem mérlegel. Csak odavág. A következményeket meg úgyis az viseli, akit a kíméletlen gránitököl eltalál.

Ebben az évben rá esett a választás. Ő volt az, aki cseszhette az életét. Legalábbis saját mércéjével mérve így tűnt. Nem volt már a régi. Jó ideje. Sokszor előfordult, hogy kényszerből otthon ülve, csak merengett. Volt idő, amikor még csodálkozott is, de hamar eltűnt minden jó – vagyis inkább jobb – érzés, és csak az önsajnálat maradt. Nem értette mi történt, és nem érti még most sem.

Fura az élet. Van olyan, úgy hiszed, hogy ébren álmodsz, pedig igazából az álmodban ébredsz. Ekkor annyira összekuszálódik minden, hogy nem is tudod mi a valóság. A csipkedést fújhatod, nem segít! Mivel az agy irányít mindent, elég nehéz átverned, ha ő már azon dolgozik, hogy átvágjon téged.

Ő sem tudta eldönteni, hogy mi történt pontosan. Valahogy odakerült. Talán egy ismerőse segített odajutni. Valamiféle szekta lehetett, vagy hitközösség… Ki tudja már, olyan mindegy az egész. Lehet, hogy csak egy titkos orgia eseményének színhelyére tévedt volna? Ahhoz persze túl sokan voltak ott. Már ha voltak egyáltalán, és nem csak egy fura, kusza, meg sem történt szüleménye volt elméjének, aminek képességében, és teljességében egy ideje nem volt biztos. Nagyjából semmiféle mérce nem állt rendelkezésére, hogy tudhassa, mi történik körülötte. Csak abban bízhatott, hogy valamilyen módon megússza épp bőrrel az egészet, és boldogan térhet haza. Azt sem tudta eldönteni, hogy jó, vagy valami rossz fog történni… Ezen gondolkodott, amikor hirtelen soha nem érzett melegség öntötte el. Nehezen tudta volna szavakba önteni, ami történt, pedig annyira egyértelműen látta. Mert akkor már ott volt minden előtte. Semmi kétség nem volt benne, biztonságban tudta magát.

Mindenfelé angyalokat, és szeráfokat látott. S persze földöntúli fényt, ami csak áradt, és ami mérhetetlen jó energiával töltötte fel. Ez volt az első lépés, hogy egy legyen azok közül, akik akkor és ott felemelték.

II.

Kisfiúként elkerülte az egyházakat. Egyszerűen nem illet bele a családi képbe, hogy ő templomba járjon. Senki sem gyakorolta a vallást, és ezért még a keresztelés is kimaradt az életéből. Mindezeknek köszönhetően így nem nagyon hitt semmiféle felsőbb erő létezésében.

20 évesen annyira reál gondolkodású volt, hogy fogadásból le akarta mérni a lélek tömegét, akkor még nem tudhatta, hogy ez pontosan 21 gramm. Egyesek szerint legalábbis. Persze azért látszik, hogy egyszerre volt reális alapokon gondolkodó, és a megfoghatatlant elfogadó ember.

Aztán sok évekig csak élte azt az átlagos életet, amit ott, a panelek sűrű erdejében élni lehet. A galerik, a füvet szívó, céltalan fiatalok csoportja szerencsére elkerülte. Emiatt sokszor célpontja is volt ezek élcelődéseinek, pedig ha valakikre, hát rájuk pontosan illik mondás: az nevet, aki utoljára nevet.

Most pedig itt áll fent, lefelé nézve a sok apró autó és ember fölött, magasan. Ő már más, mint a többi, aki itt éli életét, tengeti napjait. Ez nem egy átlagos lakótelep, itt néha tényleg megáll az idő. Megáll és csak az élet rossz, és gonosz arcát mutatja. Valószínűleg nem ő az első, aki hasonló szándékkal érkezett a tetőre, arra a helyre, ami véget vet valaminek, majd kezdetet nyit egy teljesen új létezésnek.

Jó három hónapja történt az a titokzatos eset, azon az eldugott helyen. Akárhogyan is próbált emlékezni, nem volt gondolati nyoma a helynek és időnek, amikor odakavarodott abba a társaságba. Persze kitartóan próbálkozott egy darabig, aztán már csak az érdekelte, ami történik vele. Úgy vélte, hogy lassú, de biztos folyamat játszódik le benne, vagyis inkább rajta.  Néha eszébe jutott a Légy című film undorító lénye, ahogy a tudós Goldblum átalakult emberből holmi humánrovarrá… Nem volt kedve olyanná válni! Attól a naptól fogva, hogy érezte magában a motoszkálást, már nem örült a napfelkeltének, és senki a világon nem tudott neki olyat mondani, ami jó kedvre derítette volna. Mondjuk nem is lehetett, hiszen azóta mindenkitől elzárkózva élt…

III.

Amikor a fény átölelte, nem teljesen értette, mi történik vele. Nem tudta mi a valóság, és mi az, ami nem. Egész egyszerűen érezte, hogy valami változik, azt is sejtette, hogy nem lesz már olyan, mint korábban. Aztán felébredt. Hirtelen, mintha csak egy rossz álom kellős közepén zihálva felriadnánk, és izzadságtól csapzó testünkön merengenénk egy futó pillanatig.

Ő is így tért magához. Azzal a különbséggel, hogy valami fura feszítő, enyhén nyomasztó érzés terjenget a lapockái, vállai környékén. Viccesen el is mosolyodott, hogy majd neki, akinek köze nem volt a szentekhez, és amúgy a vallásokhoz sem,  pont neki még szárnya nő majd, mert hiszen akkora angyal! Fintor a sorstól, vagy sem, nem járt messze a valóságtól. Mi több, pontosan eltalálta, de ezt akkor még nem tudta. Ha tudta volna, valószínűleg megrémül. Idő kellett, hogy feldolgozza.

Nagyjából két hónapon át sok minden nem történt vele. Igaz, elszállt minden bátorsága, s legfőképp jó kedve. Teljesen antiszociális lett, bezárkózott. Néha-néha megnézte magát a tükörben, de csak két, néhány centis dudor volt látható a szárnycsontjánál. Már a név is vicces… Szárnycsont… Ízlelgette ő is többször. Addig-addig, hogy egész elfogadható állapotba került. Miért is kellene neki másnak lennie? Csak azért, mert a végén majd’ két méteres szárnyai lesznek? Ugyan már! Történt nagyobb baj is a világ történetében!

Sok idő után, ma reggel döntötte el, hogy felmegy a tetőre. A szárnyai nagyjából 3 hete pompáztak teljes méretükben, és bizony kár lett volna azt hazudni, hogy nem feltűnőek. Azok voltak a javából! Sudár, izmos szárnyak, tele hófehér tollal. Elképzelhetetlen látvány volt, főleg, amikor szétnyitotta őket. A teljes fesztáv lehetett úgy négy méter.

Ott állt a tető szélén, és kérdően merenget a teljesen felhőtlen ég felé… Mit akarnak tőle? Mire jó ez az egész? Miért nem élhet tovább úgy, mint régen? Persze ahogy eddig, most sem kapott választ senkitől. Magára volt hagyva egy természetfeletti képződménnyel a hátán, ebben a némán, elutasítóan mogorva világban. Nem tudta mi fog történni, ha elrugaszkodik, és nem lesz többé a lába alatt semmi, ami tarthatná. Azt sem tudta, hogy mi lesz a folytatás, ha jól megy majd a repülés, és nem hullik alá, mint egy nehezék, amit a gyötrelem tőkesúlya húz le a tátongó mélybe.

Egy lépést tett előre. Így már aztán tényleg a tető leges legvége volt csak előtte, egy 20 centiméteres lélekvesztő sáv, amit ha átlép, minden megváltozik. Ekkor már érezte ő is. Nem voltak különösebb kétségei, vagy hamis illúziói. A szárnyaival együtt valami fura berögződést is kaphatott az agya, ami segített neki dönteni, az idegen, s kétségekkel teli folytatásban.

Megtette. Senki nem volt ott, senki nem volt mellette. Egyszerre lett elszánt, és kétségbe esett, de valami mégis arra sarkalta, hogy lökje el magát a betonkolosszustól… Ösztönösen kezdett szárnyalni, a szél lágyan simogatta arcát, a bíborszínű naplemente fürdette testét. Ő pedig csak repült felfelé. A fény pedig egyre erősödött körülötte, ami sehogy sem volt ésszerű… Nem mintha az ő repkedése az lett volna persze! Élvezte a repülést, hiszen ez nem adatik meg sok mindenkinek. Pontosabban ki tudja, hogy megadatik-e másnak. Nem volt tisztában vele, de kiválasztott volt. A fény felé haladt, az pedig magába zárta. Mindez sokkal gyorsabban történt, mint hogy emberi szem megláthatta volna az egészet.

...

Több nappal később törték be a lakása ajtaját. Senki nem értette mi történt, hiszen mindenki úgy hitte, hogy a srác otthon gubbaszt. De nem így volt. A lakása üresen, magányosan várt a végtelenségig. A rend elképesztően nyomasztó volt. Mintha soha sem lakott volna ott senki. Álltak némán, és kérdésekkel teli arcukon a meglepetés apró rezzenéseit lehetett felfedezni, mikor belebotlottak néhány nagyobb tollba, apróbb pihébe. Nem értették.

Pedig egyszerű! Nem történt semmi különös. Egy ember volt csupán, kire választás esett, és angyallá lett. Elhagyta a szürke világot, hogy egy másik térben megtalálja, amit nem is keresett. A szabadságot, vagy csak önmagát? Ki tudja… Megtörtént, és talán bárki mással is megtörténhet...

Farkas Dániel - 2011

33
0 szavazat, 0.00 átlagos pontszám (0%-ra értékelve)

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.