Jön, jön, elfog az álom.
Ébredés nincs már, hiába várom.
Keresem ágyam, merre találom?
Túl sok a vágyam, mennyire utálom!
Egyedül fekszem, egymagam vagyok,
puha kriptámban, magányban halok.
Hideg álom, hűvös lehelet,
hagyjatok annak, ami lehetek!
Bódulok én, fáradtsággal teli,
testem elernyed, képzeletem a habokat szeli.
Nyugodtság tengerén úszva,
messze mindentől, de távol az édentől.
Néha kín mar a húsba,
sötétül a víz véremtől.
Álomból-álomba, képzeletem úttalan útján
kúszva, torpanva, félve,
megyek az úton,
nem nézek félre; magam vagyok,
ha itt maradok egyedül élek-halok.
Nem tudom épp, de reggel majd felébredek.
Múlt lesztek ti lidércek, szép hegyek,
zöld fák, gyönyörű lányok, kék tengerek…
Egy új nap lassú kezdetén, ahogy felhő kúszik
a mindenség tenyerén; majd azt mondom nektek:
isten veletek!