Nagyon jó érzés volt a tengerparton állni, érezni a homok melegét a lábunk alatt, és tudni, hogy mennyi-mennyi látni- és fényképezni való állatka, hal rejlik a vízben.

1-2 fényképet sikerült is csinálnom, mielőtt tönkrement a gépem…

Sajnos fotó-éhségem arra késztetett, hogy bevigyem a gépet a térdig érő vízbe. Egy ideig minden rendben volt, aztán valamiért lenyúltam a víz alá, el akartam érni. Ösztönösen tovább nyúltam, s hiába ügyeltem minden mozdulatomra korábban, bemártottam a gépet. Azon nyomban ki is kapcsolt. Pár nap múlva éledezni látszott, aztán egy ponton nem ment tovább. Itthon belenéztem, mert sejtettem, hogy a gépnek teljesen vége, a só megtette a magáét. Balszerencsémre nem tévedtem. Több helyen elmarta az elektronikát a sós víz, pár szalagkábelen az érintkezők is elmálltak. Így szomorúan vettem tudomásul, hogy eddigi kedvenc Olympus gépemnek vége. Az új áldozat (amit majd soha sem viszek még pohárnyi víz közelébe sem) már kiszemelve, de félek jó ideig nem lesz meg rá a keret.


Mindenesetre itt van néhány kép rákokról. Belőlük jó sok volt mindenfelé, de a köveken csücsülő laposabb verziós állatka félősebb, ezért különösen örülök, hogy egy-néhány közeli képet egyáltalán sikerült róla készíteni.


Sikerült egy polipot is kilesnünk. Először csak az egyik lábát láttam meg egy nagy kö alatti üregben. Az ott elúszó halak is jelezték, hogy rejlik valami az üregben, mert el-elidőztek, visszatértek hozzá. Tovább szemlélve többet is megpillantottam a lábasfejűből. Elhatároztam, hogy – minden rossz szándék nélkül – kipiszkálom az üregből, mert nem hagyhatom ki, hogy testközelből végre élő polipot lássak, élőben.


Egy bottal finoman elkezdtem kotorászni az üreg előtt, a polip karjainál. Ő azonban nem igazán zavartatta magát, kicsit ráfogott a botra, majd elengedte, összességében elég mélán viselkedett, pedig arra számítottam, hogy harcias lesz, esetleg gyors kiugrással faképnél is hagy.


Egy időre békén hagytam, gondoltam visszatérek kicsit később, ő úgysem áll odébb, mert bevette magát a szikla alá, s talán éjszakáig ott vár. Mikor újra megláttam, már a nagy kő másik oldalán majd’ teljes életnagyságban pompázott, ekkor megragadtam az alkalmat, és óvatosan kiemeltem a bottal, ami azért sem volt nehéz, mert a polip több lábával megragadta azt. Nem nagyon értettem, miért olyan lassú, amilyen. Mikor láttam, hogy nem harcol, vagy menekül, már kézzel fogtam szegényt. Akkor vettem észre, hogy az a szép állat már egy ideje haldoklik, alig volt benne élet. Ez magyarázta azt is, hogy a rejtőzködésre szolgáló színváltást sem „gyakorolta”, a szikla alatt is kékes-fehér színe volt, amolyan fakult, kimerült képet öltve, mozdulatlanul adta volna magát át a tengernek.


Pont kifogott egy kíváncsi turistát, aki még elpusztulni sem hagyta nyugodtan, mert hajtotta a kíváncsiság. A polipot odébb vittem egy nyugodt helyre, s hagytam, hogy véget érjen amúgy sem túl hosszú élete. Persze lefényképezni már nem tudtam, mert nem volt mivel. A karjai nagyjából 30-40 centisek lehettek, a fejrésze pedig 20 centi körül.


0.00 avg. rating (0% score) - 0 votes

Leave a comment

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük