Na és mi lesz velünk? Hova tartunk? Mi a jövőnk? Ha jól meggondolom, az elmúlt év volt eddig a legaggasztóbb, s az idei sem ígérkezik éppen fényesebbnek…
Persze lehet, hogy csak én gondolom így. Mindenesetre tény, hogy egyre romlik az életszínvonal. Nem lehet nem észrevenni, hogy az elmúlt hetekben mennyi bankrablás, postarablás, egyéb pénzszerzésre irányúló bűncselekmény történt szerte az országban! Csak ezen a héten már négy ilyen eseményről hallhattunk, és ezek csak azok, melyekről híradást is kapunk!
Kiraboltak egy újságost kedd este a fővárosban, az Arany János utcai metrómegállónál – közölte a Budapesti Rendőr-főkapitányság.
Hétfő este rabló járt az egyik kecskeméti benzinkúton. Az arcát sállal takaró férfi fegyvernek látszó tárggyal fenyegette meg a benzinkutast, majd a zsákmánnyal elmenekült.
Kiraboltak egy lottózót hétfő délután a főváros XIV. kerületében. Délután két óra körül lépett be egy férfi a Bosnyák téri lottózóba, ahol – feltehetőleg fegyverrel – a bevétel átadására kényszerítette az alkalmazottat.
Néhány órával a Kerepesi úti bankrablási kísérlet után megtámadtak egy nyíregyházi pénzintézetet. A rabló bezárta az alkalmazottakat, majd elmenekült a pénzzel.
(index.hu)
Ez mind a héten történt. Emlékszünk még a múlt heti Unicredit bank elleni támadásra, vagy postarablásra is, illetve korábban ott volt a Flórián-téri „túszejtős” bankrablás is!
Mi történik? Elindult valami. Az embereknek nincs pénze és sokan, kétségbeesve talán így próbálnak hozzájutni… Persze nyilván nem fog mindenki így tenni, de ez azért jelent valamit, s elég aggasztó is!
Azt ugye „megszokhattuk”, hogy béreink soha nem emelkednek annyival, amennyivel az energiaárak, vagy más olyan tényezők, amiket hónapról-hónapra meg kell fizetnünk. A legtöbben befásulunk, hiszen ki az, aki sokáig tud lelkesen, lojálisan dolgozni, ha nincs meg a kellő motivációs erő? Ami egyébként sok embernél nem belépést jelent a milliomosok klubjába, csupán annyit, hogy nyugodtan aludhasson, mert tudja: minden ki van fizetve, nincs időről-időre halmozódó adóssága. Jut pénz kisebb spórolásra, nem jelent gondot, ha pl. egy mosógépet le kell cserélni (nem hitelből!). Az évi egy nyaralást nem is említem, mert sokaknak ez már luxus lenne, mint ahogy az is, ha a gyerkőcöt nyári táborba, kirándulásra akarná küldeni.
Itt tartunk, ilyen országban élünk! Aki jól élt, s él, az ilyen problémák nem érik el, nem szembesülnek vele. S mivel sok nagyfejű döntéshozó ebbe a rétegbe tartozik, kis ujjukat sem mozdítják, hogy jobb legyen, vagy megtalálják a nyomorból kivezető utat.
Sok fiatalnak egyértelmű a cél, s a lépés: irány külföld, ott kis szerencsével – nemhogy komoly szaktudással – legalább ugyanilyen életszínvonalat tud biztosítani magának. És ezért senki sem okolhatja őket. Ki vonhatna felelőségre bárkit is, aki normális életet szeretne magának és családjának?! Kevesebb stresszel, mosolygósabb környezettel, összetartó emberekkel.
Mert ez is szomorú… A rossz megélhetés rossz környezetet generál. Szomorú, fásult, rosszindulatba áthajló embereket, irigykedést, széthúzást. Nekünk még ezzel is meg kell küzdenünk! A dolgunk nem könnyű, sőt néha azt érzem kilátástalan. A kérdés az, hogy meddig lehet elmenni, mennyit bír a nép? Mikor lesz a pillanat, amikor megreccsen a társadalom, s az elkeseredés úrrá lesz a józan döntéseken? Mit teszünk majd akkor, amikor azzal szembesülünk, hogy szinte az összes okos, jól gondolkodó, vagy magasan képzett ember már mind a többi országnak dolgozik, mert ők megbecsülik a szakértelmet, a tudást, a kitartást?!
Azt hiszem lehangoló, és tömör a válasz: mi kisemberek tétlenül nézzük végig az eseményeket, mert azok, akiknek ezzel kellene törődni, nem képesek felelőséggel tenni semmit!
És akkor tényleg szörnyen aktuális lesz kérdés: Hazám! Mi lesz veled?