Ahogy a képen látható, memória-foglalásban a Thunderbird vezet, utána jön a Firefox, Outlook, Chrome (ez nem általános), majd a többi versenyző. Az én irodai gépemen ez mindig így van szinte, amikor először láttam meg is lepődtem, hogy egy Firefox mennyire nagy igényű. Még úgy is, ha csak egyetlen fülön van megnyitva valami. A Thunderbird nálam nem átlag fiók mennyiséggel fut az igaz, szinte csak IMAP-on keresztül érem el az emaileket, és összesen 21 fiók van beállítva, ennek egyharmada, ahol tetemes mennyiségű (több ezer) levél is van, ennek fényében érthető lehet, a Thunderbird éhsége.

Néha a 2 GB RAM (32 bites XP az oprendszer)  igen kevésnek bizonyul mostanában, így aztán lassacskán el kell gondolkodnom a bővítésen, mert az akadozásokat nem annyira értékelem…

Oszd meg!

Mivel sok ilyet lát az ember, nem gondoltam mást én sem, minthogy talán nincs is alapja a segítségkérésnek. Gondoltam, hogy megpróbálok bizonyosságot szerezni Mária valódiságáról, és ez sikerült. Így kedves Látogató, én most ismeretlenként megerősítést tudok ahhoz adni, hogy Mária létezik, a levele valós, és sajnos a betegség is valós. Magam részéről őszintén bízok abban, hogy ezzel a bejegyzéssel kételyeket oszlatok el, és így a gyűjtendő összeg összejöhet, aztán sikerül meggyógyulnia! Ha valamennyit mindehhez hozzátehetek, akkor már nagyon örülök.

Itt pedig álljon a levél másolata:

Segítség kérése!

A kis adomány is nagy segítség

Dombováry-Bauer Mária vagyok 2010. szeptemberében diagnosztizáltak nálam perifériás ideghüvely tumort. Ez egy rendkívül ritka betegség, amely az arcidegeket támadja meg. Agresszív és gyorsan növekedő. Túlestem 3 nagyobb és 10 kisebb műtéten. Ennek a betegségnek a sajátossága, hogy nem sugár érzékeny és a kemoterápiára sem reagál. A magyar orvosi gyakorlatban sajnos semmiféle olyan gyógymód nincs, amivel meg tudnának gyógyítani. Próbálkoztunk számos alternatív terápiával, de sikertelenül. A daganat egyre növekszik és egyre nagyobbak a fájdalmak. A szervezetem napról-napra feladja a harcot.

Teljesen „véletlenül” egy éjszakai adásban hallottam a Stemcellclinik-ről amely Ukrajnában, Kijevben egy őssejtterápiával foglalkozó kórház, amelyben sikerrel gyógyították már számos hozzám hasonló rákos beteget. Felvettük a kórházzal a kapcsolatot és leletek áttanulmányozása után vállalták a gyógykezelésemet. Ez maradt az utolsó reményünk a gyógyulásra. A terápia lényege egy biopreparátum és egy placenta extrantátum, amelyet őssejtből képeznek és beépülve a szervezetbe aktivizálja a daganat elleni faktorokat. Az eljárás még új, de már számos magyar betegen is segített. A gyógykezelés ára 16.000 Euro, ez az összeg azonban nem áll rendelkezésünkre. Az eddigi harc és a kezelések már sok százezer forintunkat emésztette fel, anyagilag már nem bírjuk tovább. Az OEP –ígéretük ellenére- nem finanszírozza a külföldi gyógykezelést. Kértünk segítséget alapítványoktól, de több százas várólista végére kerülhetnék, ennyi időm már nincs. Az állapotom miatt már jövő hét hétfőn indulnom kellene ahhoz, hogy a terápia három hónapos időtartamát a szervezetem még  kibirja. Szeretnék meggyógyulni! Kérem, ha tud segítsen, vagy küldje el ezt a levelet olyan embereknek, cégeknek akik segíthetnek.

Bankszámlaszám: 18100002-00076725-11010019

Elérhetőség: bauer@dunakanyar.net

Blog: http://rakterito.blogspot.com/

Eddigi kezelések:

Flór Ferenc Kórház (Kistarcsa)

Fül-orr gégészeti osztály

Kezelő orvos: Prof. Habil. Dr. Becske Miklós az orvostudomány kandidátusa

Kijevi klinika:

Institute Of Cell Therapy

Ukraine. 03680 Kiev 3 Komarova

www.stemcellclinic.com

Oszd meg!

[Show as slideshow]

Oszd meg!

Általában az apache-tól azért nehéz elszakadni, mert nem könnyű egy hostingban “rászoktatni” a felhasználó ügyfeleket, hogy ne használják a .htaccess nyújtotta lehetőségeket. A két legfőbb dolog – ebből is az elsődleges – rewrite, valamint az auth automatikus átültetése nem könnyen megoldható probléma. Ha azonban egy-egy ügyfél több oldala külön szerverre, vagy virtuális szerverre kerül, akkor egyértelmű választás lehet egy Nginx – PHP fastcgi páros. Egyébként mindkét dolgot meg lehet csinálni Nginx alatt is, csak nem annyira könnyed a beillesztése, mint egy sima .htaccess felmásolása. Cserébe viszont hihetetlen nagy a különbség a kiszolgálás gyorsaságában, ugyanis az Apache lekéréseket a legjobban az lassítja, ha keresi (márpedig keresi) a .htaccess létezését.

Ilyet telepítettem most, és a végeredménnyel – egyelőre – elégedett vagyok, bár az is igaz, hogy a nagy terhelési csúcsok csak később esedékesek.  Az Nginx jól konfigolható, könnyed alkalmazás, és nagyon stabil is a működése. Apache után először a Lighttpd felé kacsingattam, ami hasonlóan jó kis szerver, de mióta megtapasztaltam az “orosz csodát”, azóta ha lehet ezzel játszok.

Az egyik nagy kiszolgálón egyébként mindhárom alkalmazás alkotja a webes kiszolgálást. Ott Nginx csak proxy, 3 Apache van mögötte, amire host név alapján irányít, és ahol sok nagy kép van, ott az Apache mellett a Lighttpd szolgálja ki a tartalmakat, így gyorsítva a lekéréseket. De egyszer kiváltom mindet Nginx-szel.

Oszd meg!

Oszd meg!

Adott egy régebbi gép, IBM e326m. 4 GB RAM, 2× AMD Opteron CPU, benne csücsül egy 3Ware 9500 S-4LP SATA RAID vezérlő. Minden szuper, és működik. Van neki 128 MB cache is, viszont nincs BBU, azaz akksi, amivel megtartaná memóriában az adatokat, ha netán áramszünet lenne. Ez komoly hibákat eredményezhet, ha mondjuk egy írási művelet az esetleges áramszünet miatt megszakad.

Mivel azonban a gép szerverteremben álldogál, és ilyesmivel nem nagyon kell számolni, bátorkodtam bekapcsolni a cache használatot. Egyszer azonban levált az egyik partíció, amin XFS filerendszer van, és nagyon úgy tűnt, hogy disk cache ütközés volt. Így jobbnak láttam mégis kikapcsolva tartani a gyorsítótárat. Viszont időről-időre nyomást érzek, hogy használjam, ugyanis nélküli nagyon magas a processzorokra háruló írásműveletek száma. A grafikonon jól látszik, hogy mekkora az IO wait, ha nincs bekapcsolva, és mennyire kicsi, ha viszont be van kapcsolva cache… Tehát mennyit számít? Nézd meg a képet, és látod rögtön! Piros négyzetben az az időszak, ahol bekapcsolva megy (jelenleg is).

Oszd meg!

File feltöltéshez építettem be egy JQuery-s flash betétet (Uploadify). A feltöltött kép neve megváltozik, mivel a PHP végrehajt egy string konverziót, hogy a file neve ne tartalmazhasson csúnya – de inkább káros – karaktereket. Azt gondoltam, hogy session-be mentem a végleges file-nevet, és visszatéréskor így tudni fogok róla. De jött egy pici meglepetés…

Egyébként az Uploadify nagyon jól paraméterezhető, és kellően sok eseménnyel van felvértezve, hogy mindent megoldjunk vele. Egyetlen problémám az volt, hogy az onAllComplete metódus csak arról a file-névről tud, amit elindított feltöltésre. Ha abban olyan karakter van, amit szeretnénk módosítani, vagy netán új nevet kap a file, és erről szeretnénk tudni, azt kicsit problémásabb megoldani.

Nálam konkrétan azért kellene, mert a feltöltés után rögtön ajax hívással betöltöm a feltöltött képet. Arra gondoltam, úgy valósítom meg a végleges név átvitelét, hogy a feltöltés fázisában session-be teszem, majd a betöltésnél ezt kiolvasom.Ez valahogy nem sikerült. A szerveren megnéztem a session-fileokat, és akkor láttam, hogy két, teljesen különböző session-öm jön létre a feltöltés során. Mi történt?

Rögtön rájöttem, miután korábban már figyeltem az apache access és error logjait is. Ott feltűnt, hogy a flash feltöltő “Shockwave Flash” useragent néven fut, míg a Firefoxom nem igazán. Mivel a PHP más böngészőnek érzékeli, másik sessiont nyit neki, és oda kerül be a file végleges neve. Aztán a betöltéskor már a Firefox hívja a file-t, így az már a másik, eredetileg megnyitott sessiont éri el.

Természetesen van megoldás, egyrészt megnézem, hogyan lehet belerakni a visszatérési értékekbe a módosított nevet, de ha ez nem megy, akkor cookie alapon is le lehet kezelni. Sőt lenne még egy sor más megoldás is (txtfile, mysql tábla), de azért jó lenne a legtisztább, legoptimálisabb megoldást megtalálni erre a pici műveletre.

Update:

Az onComplete metódusnál, ami egy-egy file feltöltése után következik be, a response változó tartalmazza az adatot, amit a feltöltő script visszaad, tehát ott csak pl. egy echo $ujfilenev kell, és már meg is van.

Mindezt főleg azért írtam le, hogy ha más is találkozik ilyesmivel, akkor könnyebb legyen kideríteni a problémát, hiszen sok mindent debugolni nem lehet rajta, hibaüzenet nincs, csak nem jön a várt érték.

Ez mindenhol előfordulhat, ahol session-használat keveredik egy más useragent nevet használó beépülővel.

(Ha valamiben tévednék, és nem jól, nem pontosan fogalmaztam, szívesen veszem a kijavításokat.)

Oszd meg!

Az alábbi programrész annyit csinál, hogy vannak az oldalon Slide effekttel lenyíló div-ek. Mivel ezen divek további linkeket tartalmaznak aloldalakra, azt szerettem volna elérni, hogy ha visszajövök a kezdőlapra, akkor amit korábban lenyitottam, az meg is maradjon lenyitva. Ehhez a lenyíló div id-jét  PHP session-be mentem, és amikor létrehozom a slidereket, ellenőrzöm, hogy korábban nyitva volt-e. Ha igen, akkor úgy állítjuk elő a lap betöltésekor.

Egy kis kódrészlet Mootools alá.

Oszd meg!

Hideg volt a tű érintése. De ennél sokkal élesebb volt az a pillanatnyi fájdalom, ami a szúrást követte. Elkábult…

I.

Amikor kinyílt a szeme, és homályosan áttekintett az előtte álló alak felé, nem értette, miért látja önmagát. Le merte volna fogadni, hogy csakis a tudata játszik vele, méghozzá egy igen cseles, és alattomos játékot. Minden erejével azon fáradozott, hogy kitisztítsa a képet. Tudni akarta, hogy mennyire lehet igaz, amit feltétel nélkül el kellene hinni a szemeinek.

Miközben ébredezett, sikerült kiderítenie, hogy nem igazán tud mozdulni. Úgy gondolta, eléggé magához tért ahhoz, hogy felüljön azon a rideg, fehér, műbőrborítású orvosi asztalon,  ahol ki tudja mennyi ideje feküdt.

Abban már biztos volt, hogy a szeme nem csal. Amennyire tudott, körülnézett. Embereket látott, fehér köpenyben. Hármat számolt meg. Volt egy igen ijesztő alak is, valami zugorvosnak látszott, aki igen nagy szenvedéllyel kísérletezik mindenféle emberi szervekkel. Ennek az arca minden érzelmet nélkülözött, magas homloka tar fejtetejébe szaladt, amit azért tarkított néhány hajszál itt-ott. Szögletes arca keménységet hordozott minden apró részletében. Látszott ezen az alakon, hogy ha kínzásra kerül a sor, ő lesz az első, aki jelentkezik, s azt még szívesebben is teszi, mint bárki más ebben a laborszerű izében.

Kezdett kételkedni egész ottlétének jó kimenetelében, habár igazából azt sem értette, mit keres az asztalon, sőt, mit keresnek körülötte az emberek. Na és persze az a fura alak, akit ez előbb látott, és most nincs sehol. Úgy döntött, ez utóbbi felfedezését betudja zavaros elme állapotának. Majd elszenderedett…

II.

Rázta a hideg, mikor ébredt. Most már sokkal élesebbek voltak a reflexei, gyorsan felmérte, hogy még mindig a laborban van. Pontosabban annak közepén. Mint egy áldozati bárány, valami gonosz, sátánista oltáron. Igaz, most még az a kevés ember is hiányzott, aki korábban körülvette. Félhomály volt a szobában, és valóban hideg. Ő még nem tudta, hogy a művelet egy kritikus szakaszában van, amihez hűteni kell a közeget. Ha ezt nem tennék, a testébe bevitt, módosított DNS molekulák teljesen más irányba mozdítanák el szervezete regenerálódását, és félő, hogy valami kétfejű, de csak 3 szemmel bíró, ámde négykarú borzalom lenne önmaga végeredménye. Nos, ha tudta volna, valószínűleg nem bánta volna annyira, hogy a szoba hőmérséklete -10 Celsius fok környékén mozgott.

Még mindig nem tudott mozdulni, amit nehezen dolgozott fel. Mindennek ellenére nem zsibbadt sem a keze, sem a lába, amit nem is értett. Persze örült annak, hogy legalább képes tisztán gondolkodni.

A kikötözéstől nem nagyon látott be mindent, de szerencsére úgy helyezkedett el a szobában, hogy annak nagy részére rálátott. Félhomály volt, ezzel a kékes fénnyel, ami a kórházakban szokott látszani, a műtők előtt. Úgy emlékezett, hogy a fény hivatott fertőtleníteni a levegőben mozgó porrészecskéket, tehát törekedtek arra, hogy steril körülmények között legyen. Ez volt az első dolog, ami valamennyire megnyugtatta.

A padlót nem is látta, mert valamilyen furcsa köd terjengett ott alul, úgy hitte, hogy ennek a hűtéshez lehet köze. Mint a folyékony nitrogén gőze, amikor kinyitják a palackot, az meg nekiindul az éternek, és csak terjeng, amerre eljut, fagyasztva mindent, amit maga mögött hagy.

A terem falai mentén mindenfelé műszerek, számítógépek sorakoztak. Olyan volt az egész, mint egy informatikai-fogtechnikusi labor vegyesen, ahová kizárólag traumás esetek kerültek, merthogy ilyesféle eszközök is szép számban képviseltették magukat. Szike. Olló. Sebésztál és bordaterpesz. Ijesztő volt, és rideg. Idegen, és kicsit sokkoló is. Bár sokkal inkább nyomasztotta a tehetetlensége, és az, hogy nem érti, mit keres ő itt? Mi a szerepe? Mit akarnak tőle? És legfőképp: mi lesz a jövő, hogyan jut ki innen…

III.

Egy réten volt. Zöld, sűrű fű vette körül, érezte meztelen talpa alatt a puhaságát. Virágillatot hozott felé a szél, és ő nem teketóriázott, magába fogadott mindenből annyit, amennyit lehetett. Hiszen ez az egész annyira álomszépnek tűnt, hogy talán ismételhetetlen élményt jelenthet számára. Látott egy nagytermetű kutyát is, ahogy átszalad a tisztáson, és az volt az érzése, hogy az állat is ugyanúgy átéli ezt a földöntúli boldogságot, mint ő. A távolba nézett, és elkezdett minden szivárványos színekben úszni. Az ég egyszerre volt bíborvörös, majd narancssárga, és zöld is. Valahogy eltolódtak a színek… A nap hirtelen fluor zöldre váltott, majd vörösösre. Amibe mégis bele tudott nézni. Ez nem lehetett egy valóságos kép, de nem érdekelte, hiszen annyira szép volt, hogy tovább akarta élvezni… De valahogy a kép torzulni látszott, egyre inkább elmásztak a színek, és semmi sem volt a helyén. A lidércek a semmiből jöttek. Az arcukat nem lehetett felismerni, mindnek elmosódott vonalai voltak. Közben az ég lefolyt a rét aljára. Akkor már tudta, hogy valami történt, és ez sem a valóság…

IV.

Az asszisztens közelebb lépett az asztalon, kikötözve fekvő férfiszerűséghez, aminek épp csorgott a nyála. Az előbb adott be neki olyan kábító dózist, amitől mostanra mély narkózisba süllyedt, és így bármit tehetnek vele. Végre.

A professzornak meg kellett várnia, hogy a beteg elérje azt a fázist, ahol már be tudnak avatkozni a szervezetébe úgy, hogy több jót tegyenek, mint rosszat. Na persze nem a lelkiismerete vezérelte a gyűlölt agysebészt. Ő kizárólag az eredményességre törekedett. Arra, hogy a kísérlet, ami természetesen legalább fél tucat, felső szintű törvényt megszeg jelenleg is, kitűnő mutatókkal szolgálhasson. Azért, hogy a hadsereg elégedett legyen. A középkorú asszisztens éppen ezen morfondírozott, mikor egykedvűen, de undor nélkül törölte le a beteg nyálcsóváját. Lassan jön a prof és levezényli a kettes protokollt. Utána várunk néhány napot, és kiderül, hogy a beavatkozás sikeres lett, vagy csak időpocsékolás volt az egész…

V.

Nem tudta, hányadik napja fekszik egy helyben. Azt sem értette, hogy miért megy minden olyan simán. Már ehhez az áldatlan állapothoz képest. Nem zsibbad sem a karja, sem a lába, de még a szükségletei sem gyötrik. Valószínűleg annyira rákészültek ezekre a helyzetekre itt a laborban, hogy ezek a rutindolgok nem okoznak problémát.

Ma jobban érezte magát. Fájdalmat eddig sem érzett, de most az égvilágon semmi gondja nem volt. Azt leszámítva, hogy itt fekszik még mindig, nem érti az egészet, és nem tudja a kiutat. Tudta ő, hogy miként fogja épp ésszel, a lehető legjobban, sokk nélkül tűrni ezt az egész ceremóniát. Annak idején, még az öbölháborúban történt hasonló. Bár ott a sivatag foglya volt, megtanulta, hogyan kell testének fájdalmait legyőznie, hogyan kell mentálisan erőt adnia önmagának, ha kísért a halál. Mindenen túljutott akkor is, most sem lehet másképp! S ha úgy vesszük, most jobb a helyzete is, hiszen itt vannak emberek, nem úgy, mint ott, ahol csak a homok volt az egyetlen társaság, hosszú-hosszú napokig. Itt az egészségi állapota is jobb, mert sok éve már annak, hogy a sebesülése révén majdnem elvesztette jobb alkarját. Összegezve tehát, ezt simán ki fogja bekkelni. Erre jutott. Nem érheti semmilyen váratlan dolog, már most is érzi, hogy csak jó irányba mehet az egész.

Ebből az optimális relaxációszerű gondolatmenetből egyetlen dolog tudta kizökkenteni csupán. Már megint ott állt vele szemben önmaga. Azt hitte, hogy megbolondult, hiszen az előbb még tudatában volt annak, hogy az elméje nem csalhat. Érzékel mindent, felfogja a dolgokat… Bár mi tagadás, – ki tudja mennyi ideje már – elég megbízhatatlan volt a realitáshoz fűződő kapcsolata.

Ott állt vele szemben, az a valami. Olyan volt, mintha ő maga lenne, de mivel ő maga az ágyon feküdt kiszíjazva, jól tudta, hogy az előtte álló alakon csakis maszk lehet, ha csak az arcát vesszük alapul. De ahogy végig mérte, újra és újra, felfedezte azokat az apró részleteket, ami elég meggyőzőnek tűnt, hogy elhiggye: önmagát látja egy másik alakban. A férfi sötétzöld atlétában, és katonai, terepszínű nadrágban volt, lábán taktikai bakancs. A szabványos, katonai szerelések egyike. Mivel felső testének nagy része jól látszódott, felfedezhetőek voltak jobb kezén az ormótlan forradások, bal vállán pedig az a tenyérnyi tetoválás, amit egy jól sikerült, bajtársi mulatozás varrt a testére. Minden stimmelt. Csupán ő nem értette. Körülötte mindenki tisztában volt azzal, hogy miként lehetséges ez az egész, rémálomnak tűnő helyzet, de ő nem tudta elfogadni, és megfejteni. Még arra is gondolt, hogy újra álmodik. Persze ettől egyre indulatosabb is lett, mert már igencsak fel akart ébredni egy olyan világban, ami megfelel az ő elképzeléseinek is, de ami fontosabb, hogy valódi. Nem úgy van, ahogy itt és most. Elalszik, felébred. És közben minden a feje tetejére fordul. Erre vágyott, amikor éles sípolás ütötte meg a fülét, és érezte, hogy megint elhalványul minden. Sötétség lett, ami elnyelte őt is.

VI.

A laborban lévő két orvos, és a professzor egyszerre ugrottak fel az élesen sípoló hangra. Látszólag mindannyiuknak megvolt az előre egyeztetett teendője arra az esetre, ha az alany élete kihunyni látszana. Mindenki tudta, mennyire fontos az egész program, mennyire nem hagyhatják elveszni a beteget. A beteg… Micsoda pontatlan fogalmazás.

A veterán katona a sarokból szemlélte az eseményeket mélán, rezzenéstelen arccal. Sokszor látta a halált munka közben, ráadásul nem épp laborkörülmények között. Kicsit sem rázta meg az egész, annak ellenére, hogy amaz, aki az asztalon még mindig leszíjazva feküdt, az ő vonásait hordozta, és meghalni készült. Arca teljesen egyezett az övével. Pontról-pontra, illetve sejtről-sejtre. A többi részlet viszont alaposan alulmaradt a várakozásoknak.

A professzornak rengeteg erőfeszítésébe telt, amíg idáig elért. Vitathatatlanul nagy eredmény ez is, kár, hogy titkos, de legfőképpen illegális mivolta miatt nem kerülhet az orvosi kiadványok címlapjára, mint az első ember, aki a klónozással –részben – megbirkózott. Ráadásul az eredmény sem volt kielégítő. A replika összesen egy fejből állt, minden más testrészét gépek helyettesítették. Igaz, annyira ultramodernek, hogy avatatlan szemlélők nem is vehették észre, hol helyezkedik el a szerkezet, ami levegőt adva a vérbe, keringteti azt. Végül is csak az agy, és a szemek, arcizmok, a bőr, az az alatti hús, és szövetek életben tartása volt a feladat. Pontosabban a kisebbik része.

Az ezredestől vett sejtek átültetése után a replika arcvonásait alakították ki, majd belőtték agyába a katona összes emlékét. Ez volt a középső szint, ami már nagyobb kihívást jelentett, de a prof és csapata megoldotta. Innen léptek volna tovább később, egy egész testes replika kialakításába, de a hármas – így nevezték az asztalon fekvő maradványt – nem bírta tovább, és valamiért összeomlott.

VII.

Katonaként élni és meghalni. Ez jutott eszébe az ezredesnek, amikor sarkon fordult, és kifelé indult a laborból. Maga mögött akarta hagyni ezt az egészet, nyomasztotta, hogy pont őt választották ki a programra.

Egyszerűen taszította, hogy a professzor életet ad valaminek, ami majdnem ő lenne, de soha nem lesz, mert – eddig legalábbis – minden alkalommal csak a halál vár a másolatokra. Ilyenkor úgy érzi, hogy kísérti a sorsot, és egyszer ő lesz az, aki majd az asztalon csendben bevégzi, és a replika hagyja majd maga mögött a labort. Azon törve a fejét, hogy örüljön az életnek, vagy inkább jöjjön vissza a kísérlet kedvéért minden alkalommal meghalni egy picit.

_{Farkas Dániel – 2011.}

Oszd meg!

Oszd meg!