Zihálva ébredt. Nem értette az álmot. Annyira valóságosnak látta az egészet, hogy az utolsó pillanatokat felidézve megremegett, és ijedten rándult össze. Valami nagyon fura történt. Meg mert volna esküdni, hogy igazából is átélte. Ott volt, amit pedig látott, itt. Minduntalan csak ismételgette magában, hogy „ez csak egy rossz álom”…
Hideg volt a tű érintése. De ennél sokkal élesebb volt az a pillanatnyi fájdalom, ami a szúrást követte. Elkábult…
I.
Amikor kinyílt a szeme, és homályosan áttekintett az előtte álló alak felé, nem értette, miért látja önmagát. Le merte volna fogadni, hogy csakis a tudata játszik vele, méghozzá egy igen cseles, és alattomos játékot. Minden erejével azon fáradozott, hogy kitisztítsa a képet. Tudni akarta, hogy mennyire lehet igaz, amit feltétel nélkül el kellene hinni a szemeinek.
Miközben ébredezett, sikerült kiderítenie, hogy nem igazán tud mozdulni. Úgy gondolta, eléggé magához tért ahhoz, hogy felüljön azon a rideg, fehér, műbőrborítású orvosi asztalon, ahol ki tudja mennyi ideje feküdt.
Abban már biztos volt, hogy a szeme nem csal. Amennyire tudott, körülnézett. Embereket látott, fehér köpenyben. Hármat számolt meg. Volt egy igen ijesztő alak is, valami zugorvosnak látszott, aki igen nagy szenvedéllyel kísérletezik mindenféle emberi szervekkel. Ennek az arca minden érzelmet nélkülözött, magas homloka tar fejtetejébe szaladt, amit azért tarkított néhány hajszál itt-ott. Szögletes arca keménységet hordozott minden apró részletében. Látszott ezen az alakon, hogy ha kínzásra kerül a sor, ő lesz az első, aki jelentkezik, s azt még szívesebben is teszi, mint bárki más ebben a laborszerű izében.
Kezdett kételkedni egész ottlétének jó kimenetelében, habár igazából azt sem értette, mit keres az asztalon, sőt, mit keresnek körülötte az emberek. Na és persze az a fura alak, akit ez előbb látott, és most nincs sehol. Úgy döntött, ez utóbbi felfedezését betudja zavaros elme állapotának. Majd elszenderedett…
II.
Rázta a hideg, mikor ébredt. Most már sokkal élesebbek voltak a reflexei, gyorsan felmérte, hogy még mindig a laborban van. Pontosabban annak közepén. Mint egy áldozati bárány, valami gonosz, sátánista oltáron. Igaz, most még az a kevés ember is hiányzott, aki korábban körülvette. Félhomály volt a szobában, és valóban hideg. Ő még nem tudta, hogy a művelet egy kritikus szakaszában van, amihez hűteni kell a közeget. Ha ezt nem tennék, a testébe bevitt, módosított DNS molekulák teljesen más irányba mozdítanák el szervezete regenerálódását, és félő, hogy valami kétfejű, de csak 3 szemmel bíró, ámde négykarú borzalom lenne önmaga végeredménye. Nos, ha tudta volna, valószínűleg nem bánta volna annyira, hogy a szoba hőmérséklete -10 Celsius fok környékén mozgott.
Még mindig nem tudott mozdulni, amit nehezen dolgozott fel. Mindennek ellenére nem zsibbadt sem a keze, sem a lába, amit nem is értett. Persze örült annak, hogy legalább képes tisztán gondolkodni.
A kikötözéstől nem nagyon látott be mindent, de szerencsére úgy helyezkedett el a szobában, hogy annak nagy részére rálátott. Félhomály volt, ezzel a kékes fénnyel, ami a kórházakban szokott látszani, a műtők előtt. Úgy emlékezett, hogy a fény hivatott fertőtleníteni a levegőben mozgó porrészecskéket, tehát törekedtek arra, hogy steril körülmények között legyen. Ez volt az első dolog, ami valamennyire megnyugtatta.
A padlót nem is látta, mert valamilyen furcsa köd terjengett ott alul, úgy hitte, hogy ennek a hűtéshez lehet köze. Mint a folyékony nitrogén gőze, amikor kinyitják a palackot, az meg nekiindul az éternek, és csak terjeng, amerre eljut, fagyasztva mindent, amit maga mögött hagy.
A terem falai mentén mindenfelé műszerek, számítógépek sorakoztak. Olyan volt az egész, mint egy informatikai-fogtechnikusi labor vegyesen, ahová kizárólag traumás esetek kerültek, merthogy ilyesféle eszközök is szép számban képviseltették magukat. Szike. Olló. Sebésztál és bordaterpesz. Ijesztő volt, és rideg. Idegen, és kicsit sokkoló is. Bár sokkal inkább nyomasztotta a tehetetlensége, és az, hogy nem érti, mit keres ő itt? Mi a szerepe? Mit akarnak tőle? És legfőképp: mi lesz a jövő, hogyan jut ki innen…
III.
Egy réten volt. Zöld, sűrű fű vette körül, érezte meztelen talpa alatt a puhaságát. Virágillatot hozott felé a szél, és ő nem teketóriázott, magába fogadott mindenből annyit, amennyit lehetett. Hiszen ez az egész annyira álomszépnek tűnt, hogy talán ismételhetetlen élményt jelenthet számára. Látott egy nagytermetű kutyát is, ahogy átszalad a tisztáson, és az volt az érzése, hogy az állat is ugyanúgy átéli ezt a földöntúli boldogságot, mint ő. A távolba nézett, és elkezdett minden szivárványos színekben úszni. Az ég egyszerre volt bíborvörös, majd narancssárga, és zöld is. Valahogy eltolódtak a színek… A nap hirtelen fluor zöldre váltott, majd vörösösre. Amibe mégis bele tudott nézni. Ez nem lehetett egy valóságos kép, de nem érdekelte, hiszen annyira szép volt, hogy tovább akarta élvezni… De valahogy a kép torzulni látszott, egyre inkább elmásztak a színek, és semmi sem volt a helyén. A lidércek a semmiből jöttek. Az arcukat nem lehetett felismerni, mindnek elmosódott vonalai voltak. Közben az ég lefolyt a rét aljára. Akkor már tudta, hogy valami történt, és ez sem a valóság…
IV.
Az asszisztens közelebb lépett az asztalon, kikötözve fekvő férfiszerűséghez, aminek épp csorgott a nyála. Az előbb adott be neki olyan kábító dózist, amitől mostanra mély narkózisba süllyedt, és így bármit tehetnek vele. Végre.
A professzornak meg kellett várnia, hogy a beteg elérje azt a fázist, ahol már be tudnak avatkozni a szervezetébe úgy, hogy több jót tegyenek, mint rosszat. Na persze nem a lelkiismerete vezérelte a gyűlölt agysebészt. Ő kizárólag az eredményességre törekedett. Arra, hogy a kísérlet, ami természetesen legalább fél tucat, felső szintű törvényt megszeg jelenleg is, kitűnő mutatókkal szolgálhasson. Azért, hogy a hadsereg elégedett legyen. A középkorú asszisztens éppen ezen morfondírozott, mikor egykedvűen, de undor nélkül törölte le a beteg nyálcsóváját. Lassan jön a prof és levezényli a kettes protokollt. Utána várunk néhány napot, és kiderül, hogy a beavatkozás sikeres lett, vagy csak időpocsékolás volt az egész…
V.
Nem tudta, hányadik napja fekszik egy helyben. Azt sem értette, hogy miért megy minden olyan simán. Már ehhez az áldatlan állapothoz képest. Nem zsibbad sem a karja, sem a lába, de még a szükségletei sem gyötrik. Valószínűleg annyira rákészültek ezekre a helyzetekre itt a laborban, hogy ezek a rutindolgok nem okoznak problémát.
Ma jobban érezte magát. Fájdalmat eddig sem érzett, de most az égvilágon semmi gondja nem volt. Azt leszámítva, hogy itt fekszik még mindig, nem érti az egészet, és nem tudja a kiutat. Tudta ő, hogy miként fogja épp ésszel, a lehető legjobban, sokk nélkül tűrni ezt az egész ceremóniát. Annak idején, még az öbölháborúban történt hasonló. Bár ott a sivatag foglya volt, megtanulta, hogyan kell testének fájdalmait legyőznie, hogyan kell mentálisan erőt adnia önmagának, ha kísért a halál. Mindenen túljutott akkor is, most sem lehet másképp! S ha úgy vesszük, most jobb a helyzete is, hiszen itt vannak emberek, nem úgy, mint ott, ahol csak a homok volt az egyetlen társaság, hosszú-hosszú napokig. Itt az egészségi állapota is jobb, mert sok éve már annak, hogy a sebesülése révén majdnem elvesztette jobb alkarját. Összegezve tehát, ezt simán ki fogja bekkelni. Erre jutott. Nem érheti semmilyen váratlan dolog, már most is érzi, hogy csak jó irányba mehet az egész.
Ebből az optimális relaxációszerű gondolatmenetből egyetlen dolog tudta kizökkenteni csupán. Már megint ott állt vele szemben önmaga. Azt hitte, hogy megbolondult, hiszen az előbb még tudatában volt annak, hogy az elméje nem csalhat. Érzékel mindent, felfogja a dolgokat… Bár mi tagadás, – ki tudja mennyi ideje már – elég megbízhatatlan volt a realitáshoz fűződő kapcsolata.
Ott állt vele szemben, az a valami. Olyan volt, mintha ő maga lenne, de mivel ő maga az ágyon feküdt kiszíjazva, jól tudta, hogy az előtte álló alakon csakis maszk lehet, ha csak az arcát vesszük alapul. De ahogy végig mérte, újra és újra, felfedezte azokat az apró részleteket, ami elég meggyőzőnek tűnt, hogy elhiggye: önmagát látja egy másik alakban. A férfi sötétzöld atlétában, és katonai, terepszínű nadrágban volt, lábán taktikai bakancs. A szabványos, katonai szerelések egyike. Mivel felső testének nagy része jól látszódott, felfedezhetőek voltak jobb kezén az ormótlan forradások, bal vállán pedig az a tenyérnyi tetoválás, amit egy jól sikerült, bajtársi mulatozás varrt a testére. Minden stimmelt. Csupán ő nem értette. Körülötte mindenki tisztában volt azzal, hogy miként lehetséges ez az egész, rémálomnak tűnő helyzet, de ő nem tudta elfogadni, és megfejteni. Még arra is gondolt, hogy újra álmodik. Persze ettől egyre indulatosabb is lett, mert már igencsak fel akart ébredni egy olyan világban, ami megfelel az ő elképzeléseinek is, de ami fontosabb, hogy valódi. Nem úgy van, ahogy itt és most. Elalszik, felébred. És közben minden a feje tetejére fordul. Erre vágyott, amikor éles sípolás ütötte meg a fülét, és érezte, hogy megint elhalványul minden. Sötétség lett, ami elnyelte őt is.
VI.
A laborban lévő két orvos, és a professzor egyszerre ugrottak fel az élesen sípoló hangra. Látszólag mindannyiuknak megvolt az előre egyeztetett teendője arra az esetre, ha az alany élete kihunyni látszana. Mindenki tudta, mennyire fontos az egész program, mennyire nem hagyhatják elveszni a beteget. A beteg… Micsoda pontatlan fogalmazás.
A veterán katona a sarokból szemlélte az eseményeket mélán, rezzenéstelen arccal. Sokszor látta a halált munka közben, ráadásul nem épp laborkörülmények között. Kicsit sem rázta meg az egész, annak ellenére, hogy amaz, aki az asztalon még mindig leszíjazva feküdt, az ő vonásait hordozta, és meghalni készült. Arca teljesen egyezett az övével. Pontról-pontra, illetve sejtről-sejtre. A többi részlet viszont alaposan alulmaradt a várakozásoknak.
A professzornak rengeteg erőfeszítésébe telt, amíg idáig elért. Vitathatatlanul nagy eredmény ez is, kár, hogy titkos, de legfőképpen illegális mivolta miatt nem kerülhet az orvosi kiadványok címlapjára, mint az első ember, aki a klónozással –részben – megbirkózott. Ráadásul az eredmény sem volt kielégítő. A replika összesen egy fejből állt, minden más testrészét gépek helyettesítették. Igaz, annyira ultramodernek, hogy avatatlan szemlélők nem is vehették észre, hol helyezkedik el a szerkezet, ami levegőt adva a vérbe, keringteti azt. Végül is csak az agy, és a szemek, arcizmok, a bőr, az az alatti hús, és szövetek életben tartása volt a feladat. Pontosabban a kisebbik része.
Az ezredestől vett sejtek átültetése után a replika arcvonásait alakították ki, majd belőtték agyába a katona összes emlékét. Ez volt a középső szint, ami már nagyobb kihívást jelentett, de a prof és csapata megoldotta. Innen léptek volna tovább később, egy egész testes replika kialakításába, de a hármas – így nevezték az asztalon fekvő maradványt – nem bírta tovább, és valamiért összeomlott.
VII.
Katonaként élni és meghalni. Ez jutott eszébe az ezredesnek, amikor sarkon fordult, és kifelé indult a laborból. Maga mögött akarta hagyni ezt az egészet, nyomasztotta, hogy pont őt választották ki a programra.
Egyszerűen taszította, hogy a professzor életet ad valaminek, ami majdnem ő lenne, de soha nem lesz, mert – eddig legalábbis – minden alkalommal csak a halál vár a másolatokra. Ilyenkor úgy érzi, hogy kísérti a sorsot, és egyszer ő lesz az, aki majd az asztalon csendben bevégzi, és a replika hagyja majd maga mögött a labort. Azon törve a fejét, hogy örüljön az életnek, vagy inkább jöjjön vissza a kísérlet kedvéért minden alkalommal meghalni egy picit.
Farkas Dániel – 2011.